Rónai Egon vendége volt a Húzós podcast című műsorban Nemes Jeles László Oscar-díjas filmrendező.
Nemes Jeles László egyetlen mondata többet mond el korunkról, mint egy egész konferenciasorozat:
„Ma nem kerülne be az első öt közé sem a Saul fia.”
Nem a film minőségét vitatja, hanem a közönség állapotát. Azt, hogy valami megváltozott bennünk: a befogadás ritmusa, az érzelmi mélység igénye, a múlt iránti türelem. Tíz év telt el a Saul fia bemutatása óta, de ez a tíz év kulturálisan évszázadnyi távolságot teremtett.
A 2010-es évek közepén a közönség még elbírta a „lassú filmet”: a morális dilemmát, a csendet, az emberi tekintet súlyát. Ma a tartalomgyártás gyorsulása, a rövid videók világa, az algoritmus által formált figyelem az azonnali érzelmi csúcspontot jutalmazza. A Saul fia viszont a csendben beszél, a kimondhatatlanról. A mai néző viszont kattintani akar, nem elidőzni.
Nemes Jeles szavai tehát arról szólnak, hogy elveszítettük a mélységre való hajlamot. A figyelmünk szétszórt, az empátiánk töredezett, a történelmi tudatunk széttörve hever a közösségi média zajában. Mindenkinek van véleménye, de egyre kevesebben tudnak elidőzni egy arcban, egy tekintetben, egy emberi sorsban.
De a rendező másik mondata még mélyebbre vág:
„Aggasztó a Nyugat öngyűlölete.”
Ez már nemcsak a filmről szól, hanem a civilizációról, amelyben élünk. A „Nyugat öngyűlölete” kifejezés egyfajta morális fáradtság tünete, a nyugati kultúra, miközben joggal vállal felelősséget múltbeli bűneiért, ma már szinte csak önvád formájában képes önmagáról beszélni.
A gyarmatosítás, a holokauszt, a világháborúk után a Nyugat elveszítette önbizalmát, nem tanult, hanem bűntudatba ragadt. Az önkritika, ami korábban a fejlődés motorja volt, mára önmegvetéssé torzult. Minden múltbeli tett gyanús, minden érték relativizálódik, minden narratíva veszélyesnek számít. Így lesz a bűntudatból kulturális bénultság.
Nemes Jeles ebben a légkörben figyelmeztet, ha egy civilizáció már nem tudja magát szeretni, csak elnézést kérni önmagától, akkor a művészet sem lesz képes magasztosat, maradandót mondani. A Saul fia annak idején még a felelősségről, az emberi méltóságról beszélt. Ma ezek a szavak gyakran „túl nehezek” a mainstream diskurzus számára.
Közép-Európából nézve ez különösen élesen látszik. Mi még hordozzuk a történelem sebhelyeit, de nem engedhetjük meg magunknak az önmegvetést, mert abból itt nem önreflexió, hanem önfeladás lesz. A Nyugat öngyűlölete nekünk nem esztétikai kérdés, hanem civilizációs kockázat: ha ők lemondanak a saját értékeikről, mi kinek a kulturális horizontjához igazodunk majd?
Nemes Jeles tehát nem panaszkodik, hanem diagnózist állít fel.
Azt mondja, a felelősség és a mélység korát felváltotta a zaj és az önvád kora.
A közönség nem gonoszabb, csak fáradtabb.
A Nyugat nem gonoszabb, csak bizonytalanabb.
De ez a bizonytalanság kikezdi a kultúra gerincét, ha nem tudjuk mit akarunk megőrizni, sem azt, miért, akkor a művészet sem tud tükröt tartani nekünk.
A Saul fia ma valóban nem biztos, hogy bekerülne az „első ötbe”.
De talán épp ez a mondat a legnagyobb figyelmeztetés:
ha a fájdalomra, a bűnre és az emberi méltóságra már nincs időnk,
akkor a jövő néma lesz, és nem azért, mert nincs mit mondania,
hanem mert senki sem hallgatja végig.
F
#NemesJelesLászló#SaulFia#Kultúrdiagnózis#NyugatÖngyűlölete#RepublicaKutatóműhely#Filmkultúra#TársadalmiTükör#KözépEurópa#KulturálisIdentitás#MagyarFilm