Ma már nem elvezetni, hanem megtartani kell(ene) a vizet, hogy ne külföldről kelljen vásárolnunk. A Duna–Tisza-csatorna gondolata nem múltidézés, hanem jövőbiztos megoldás, a két folyó összekötése új életet adhatna a kiszáradó tájnak. 
Az utóbbi években egyre gyakrabban halljuk: az Alföld kiszárad. Most először fordult elő, hogy Magyarországnak Romániából kellett vizet vásárolnia, nem öntözésre, hanem pusztán a víz megtartására. Ez figyelmeztető jel, a táj vízháztartása megbillent, a talajvíz már több helyen métereket süllyedt.
Pedig a megoldás gondolata nem új. A Duna–Tisza-csatorna terve már az ókorban, a rómaiak idején is felmerült, akkor is tudták, hogy a két nagy folyó összekötése nemcsak hajózási előnyt jelentene, hanem segítene az Alföld vízellátásában. A 19. században Széchenyi István is foglalkozott a tervvel, és ma ismét időszerűbb mint valaha.
A Duna bőséges vízkészletéből ugyanis el lehetne juttatni a vizet a szárazabb, süllyedő talajvizű térségekbe, hogy újra életet adjon a kiszáradó tájnak.
A szakemberek szerint azonban nem elég csak a csatornákban gondolkodni. A jövő a vízmegtartás: a mocsarak, holtágak, tározók és sekély tavak visszaállítása, amelyek felfogják és lassan visszaadják a vizet a környezetnek. Emellett szükség van okos, takarékos öntözési rendszerekre és a gazdákkal közös, helyi vízvédelmi programokra is.
Ha a Duna–Tisza-csatorna egyszer megvalósul, az nemcsak mérnöki bravúr lesz, hanem a jövő biztosítása,
víz a földben, élet a vidéken, kiszámítható megélhetés a gazdáknak.
A víz többé nem természetes adottság – hanem nemzeti stratégiai erőforrás, amellyel bölcsen kell gazdálkodnunk.
