Európa évtizedeken át az autóipar globális központja volt. Az innováció, a precíz mérnöki kultúra és a stabil beszállítói láncok világszinten versenyelőnyt jelentettek. Mára azonban mindez gyors ütemben erodálódik. És nem valamiféle sorscsapás miatt, hanem az EU döntéshozóinak átgondolatlan döntéseinek következményeként.
A brüsszeli politikában ugyanis az elmúlt években ideológiailag túltolták azt a narratívát, mely szerint a globális felmelegedés kizárólag az emberi kibocsátás számára írható, és ez a gazdaság számára veszélyes leegyszerűsítés. Az EU ennek jegyében olyan idióta szabályozásokat vezetett be, amelyek tempója és szigorúsága még egy erős, tőkeerős és rugalmas iparágat is megterhelt volna, az európai autóipar pedig már nem volt az.
Miközben a Bizottság 2035-re belső égésű motor-tilalmat hirdetett, és sorra emelte a CO₂-kvóták árát, a kontinens versenytársai, elsősorban Kína már évekkel előrébb jártak az akkumulátoriparban, az elektromos autók gyártásában és a költségcsökkentésben. Európa tehát úgy indult versenybe, hogy közben magát kötötte gúzsba.
Az eredmény megdöbbentő, és számokban is látható, munkahelyek tízezrei tűnnek el évente, a piaci részesedés pedig drámai tempóban csökken. Az EU-ban mindeközben olyan korrupciós kockázatok jelentek meg a zöld átállás körüli területeken (támogatások, engedélyezés, lobbizás), amelyek tovább gyengítették a hitelességet és a tervezhetőséget.
Miközben az EU vezetése a jövő „méregzöld ígéretében” hitt, a jelen gazdasági valósága egyszerűen elment mellette. A kontinens most kezd rádöbbenni, a túl gyors, túl merev és túl drága átállás nemhogy előre mozdította volna az ipart, hanem kiszolgáltatta azt a globális konkurenciának.
